Barátok?

                           Barátok?

Régóta barátok voltak. A lány szerette, de nem tudta, mennyire. Egy egyszerű barátnál többet jelentett neki a fiú, de elmaradt a szerelem, a lángolás, s csak a kielégítetlen vágyat hagyta maga után. A lány sosem vallotta volna be, hogy szíve egy részét a barna fiú birtokolja. A fiú karjai közt pihen. Lehunyja szemét, és a fiú szívének dalolását hallgatja, mely nem érte zenél. Csukott szemmel mosolyog. Mosolyog, ha meglátja, ha eljön, ha távozik. A gyönyörű szemekbe nézve el akarja mondani. Nem szeretné többet titkolni. Csókolni, simogatni, érezni akarja. Minden porcikáját. De nem lehet. A fiú csak barátként tekint rá. S ez a meghitt barátság is jobb a hideg közönynél. Eltelik egy hónap. A szobában ülnek. Félhomály. Ritmusos zene. A lány táncolni kezd. Vetkőzik. Tudja, hogy nem kellene. De nem szeretné többet titkolni. Csókolni, simogatni, érezni akarja. Minden porcikáját. A fiú csodálkozik. Elcsattan egy csók, melyet újabb és újabb követ. Megtörténik, mire a lány oly régóta vár, s együtt élik át a csodát. Lassan ébredezik a Hold, s magával hozza az estét. Közeleg a búcsú pillanata, s ők megint barátok. A délután más emberek érzéki élménye volt egy másik időben, egy másik világban. Egy ölelés, majd a lány mosolyogva távozik. Eltelik egy, kettő, három nap a barna lány jelentkezése nélkül. A fiú keresi, de nem találja. Hívja, de a telefon dermedt némasággal válaszol. Csöngetnek. A postát egy gyászjelentést, és egy napló kitépett lapját hozza: „El akarom mondani neki. Csókolni, simogatni, érezni akartam. Minden porcikáját. Megtettem, de többet nem lehet. Barát vagyok, s ezzel meg kell elégednem…” A fiú megijed. A lány autóbalesetben életét vesztette. Lehetetlen. Az Ő mosolygós barátnője nem fogja többet megvigasztalni, nem fog ránevetni, s nem énekli gyermeki naivsággal, hogy az élet szép. Soha többé. Eljön a temetés napja. Szivárvány töri meg az ég kékjét, miközben szitálva hull a langyos eső. Rengeteg ember kíséri a virágos fák alatt utolsó útjára a barna lányt. A fiú hallgatja a búcsúbeszédet. Mindez oly távol áll tőle, hisz nem lehet szavakkal visszaadni azt a pajkosságot, megnyugvást, s derűt, mit a csöppnyi lány magából árasztott. A fiú utoljára nézi az arcot, mely még a halálban is mosolyog. Rádöbben, hogy a lány Neki adta mindenét, és ő a Mindent elveszítette. Szerette-e a lányt? Nem tudja senki sem pontosan… Hetekkel később meglátogatja a sírt. Egy angyal őrzi a lány békéjét. A kövön a következőt olvasta: „Isten visszavette angyalát, mert túl sok szeretetet hozott magával, és osztott szét. ” A fiú könnyezve hagyta el a temetőt, s nem jött többet vissza. Nem csókolhatta, nem simogathatta, nem érezhette többet a lányt. Csak egy barát volt, ki örökre elhagyta az úton. De tényleg csak egy barát…?