2009. november 12., csütörtök

Bocsáss meg...




Tudom:
lehunyt szemeddel most is engem nézel,
dermedt kezeddel most is engem érintesz,
sápadt-viasz fényű leplet takarsz rám,
most is engem óvsz - mint mindig -
egész életedben!
Szelíd szíved csendje
némaságot parancsol a számnak...
tested mozdulatlanságától távolabb
húzódik tőlem a tér...
Nem szólsz -
nem válaszolsz -
nem kérdezel...
az emlékekből kell kiolvasnom feleleted,
hogy miért két marékkal szórtad a szereteted,
ott, hol libegő mérlegen
sosem volt egyensúly...

Megáldalak!
Ezerszer megáldalak mindenért!
Amiért negyven évig tartást adtál életemnek,
Örök tartalmat emlékeimnek...
Áldalak a gyönyörű-mesés színekért,
Áldalak és szeretlek,
Drága Apám, mindenért!

Tudom!
Perzselő emlékekkel hiába
melengetem szívem,
mert a Nap - mely magad voltál! -
többé nem ragyog rám...
de lelked-szíved
nekem végtelen ölelés,
nagyon fáj!
hogy nem mondhatok mást
csak ennyit:
Bocsáss meg, kérlek, mindenért!

Nincsenek megjegyzések: